|
2022-01-06 08:35:15, csütörtök
|
| |
| |
|
|
| |
Csalódás
Így esett a hó akkor is. Nem mint a városban szokott: szép csendesen, felülről lefelé, hanem oldalt, sivítva, és vágott, mint a borotva, holott akkor még borotvára nem volt szükségem, hiszen mindössze tizenhat éves voltam.
- Ne menj el, fiam! - intettek otthon. - Ha nem kapták meg a leveled, mit csinálsz ott az állomáson?
- Gyalog megyek. Mi az a tíz kilométer...
A vonat fűtött volt, és a délután borulásában szinte örömmel néztem, hogy esik a hó. A régi hóra friss hó. Ez lesz a vakáció!
Amikor az állomásra értem, késő este volt már, és olyan orkán, hogy majd lesodort a vonat lépcsőjéről. A hó suhogva, sűrűn esett, és alig vártam már, hogy a szánon üljek, vastag pokrócok között. Erre azonban nem került sor, mert a szán nem volt sehol.
No most?
Egy utas ténfergett még a dermesztő viharban, egy fiatal menyecske, aki mindjárt mellém szegődött.
- Kocsit tetszik várni?
- Azt, de úgy látszik, késik - mondtam hanyagul.
- Menjünk a váróterembe!
Általában úgy beszélt, mintha hozzám tartozna, anyáskodva, kedvesen, s én balgán azt hittem, ez nekem szól, holott a szánkónak szólt.
Leültünk a váróterembe. A menyecske olyan szép volt, hogy melegem kezdett lenni, holott a váróterem kályhája, ha fekete nem lett volna, elmehetett volna hóembernek.
Ültünk, ültünk, s a szánkó: nem jött, nem jött...
Később benyitott egy bundás egyén, aki nyilván vasutas volt, mert otthonosan leverte lábáról a havat, gyanakvóan ránk pislogott, és azt mondta:
- Én most az ajtót becsukom.
- Szánkót várunk - mondtam bizonytalanul.
- Akkor is becsukom. Ha itt maradnak, én nem bánom, de az ajtót becsukom, mert az a rend.
- Menjünk - ugrott fel a menyecske, aki közben kivallatott, hova megyek -, menjünk! Ketten csak nem veszünk el...
Kiderült, hogy ő is abba a faluba megy, ahova én.
- Menjünk! - mondtam vidáman én is, bár, amikor kiléptünk, és szemünket, szánkat televágta a hó, egyszerre sivárnak találtam ezt a szórakozást.
Hát mentünk.
A menyecske - se szó, se beszéd - belém karolt, én pedig vezettem hölgyem hegynek föl, hegynek le, büszkén és önérzetesen.
(Ha ezt az osztálytársaim látnák?!)
Beszélni nemigen lehetett, de karja melegét éreztem, s ez elég volt arra, hogy védőjének és férfinek érezzem magam.
- Ha pedig megtámadnának bennünket, megvédem - határoztam, és a zsebemben kinyitottam a bicskám.
Támadásról persze szó se volt, mert a kutya se mászkált abban a zegernye időben, de ez nem von le semmit önfeláldozásomból.
Így majdcsak szépen hazaérünk, bár már a fákat se láttam az út két partján.
Egy helyen ugattak a kutyák.
- Ez Kürtös-puszta - mondtam, és szorosabban karoltam, mert ugye, a kutyák..., de a menyecske megállt, és kihúzta karját:
- Hát én itthon lennék...
- Mi?
- Ne haragudjon - simogatta meg az arcom -, csak azért mondtam, hogy én is Bartára megyek, hogy elkísérjen.
Álltam, mint akit fejbe vágtak.
Hazudott! Ilyen szép, kedves, és hazudott!
- Aludjék meg nálunk, olyan ágyat vetek...! Van nekünk vendégszobánk. Az uram itt a majoros gazda.
Becsapott! A düh és a csalódás ökölbe szorította kezem, és szó nélkül elindultam.
- Ne menjen! Az Istenért, ebben az időben... - de én nem fordultam meg, és a következő kiáltást már nem értettem meg, mert elkapta a szél.
Hát azt az éjszakát soha el nem feledem. A felhők szinte a földön nyargaltak, a szél ordítva hordta a havat, és én eltévedtem.
Mentem, de nem tudtam, hol járok, arcomon halálos verejték folyt, tüske tépett, ág az arcomba vágott, és amikor belecsúsztam egy mély útszéli árokba, úgy éreztem: vége mindennek.
De aztán mégis kikapaszkodtam. Nekivetettem vállam a szélnek, és erőm utolsó maradékait összeszedve mentem, mentem.
Hogy hány órát vergődtem így, leszámolva az élettel, nem tudom, de egyszer csak beleütődtem valamibe, és úgy éretem, talán mégis megmaradok.
Egy szalmakazal volt.
Nekivetettem magam. Téptem, fúrtam, amíg csak akkora barlangot nem vágtam benne, amibe belebújhattam.
Ott virradtam meg, de akkor éjjel megesküdtem, hogy soha az életben asszonynak nem hiszek, és asszony után nem megyek...
De az vesse rám az első követ, aki ezt a fogadalmát meg is tartotta volna.
(1944)
Megjelent az Esti Újságban, 1944. február 14-én. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: TÉL 2 |
|
|
|
Címkék: kikapaszkodtam, osztálytársaim, bizonytalanul, vendégszobánk, belebújhattam, megtámadnának, nekivetettem, belecsúsztam, lépcsőjéről, váróterembe, szórakozást, kivallatott, beleütődtem, borulásában, összeszedve, szorosabban, megesküdtem, szalmakazal, kinyitottam, önérzetesen, hóembernek, otthonosan, szorította, határoztam, eltévedtem, elindultam, elkísérjen, gyanakvóan, fogadalmát, asszonynak, leszámolva, nyargaltak, haragudjon, megmaradok, maradékait, anyáskodva, városban szokott, vonat fűtött, délután borulásában, régi hóra, állomásra értem, vonat lépcsőjéről, szánon üljek, utas ténfergett, dermesztő viharban, fiatal menyecske, szánkónak szólt, menyecske olyan, váróterem kályhája, bundás egyén, ajtót becsukom, faluba megy, Csalódás Így, Esti Újságban,
|
|
Offline
